2. Rész

Mosolyogva mentem oda hozzá. A szívem a torkomban dobogott. Elé álltam és még jobban mosolyogva megszólítottam.

-Szia! CC vagyok! – vigyorogtam rá és a kezemet nyújtottam.

-Szia… Lauren Watson. – dünnyögte válaszul.

-Valami baj van? – érdeklődtem kedvesen.

-Igen. Az, hogy itt kell lennem, amikor otthon is lehetnék és aludhatnák… - mondta és elment.

-Várj! – kiabálok utána. – Merre laksz? Ne kísérjelek haza? – kérdeztem, amikor utolértem.

-Itt lakok a közelben. És köszi, de nem kell. Hazatalálok. – mosolygott rám és ismét elindult.

-Srácok, nemsokára jövök! – kiáltottam a csapatnak és elindultam Lauren után.

Kiabáltam utána, de nem állt meg. Még hátra sem fordult, figyelembe sem vett. Kicsit rosszul esett, de meg kell tudom, hogy miért érezte olyan rosszul magát. Meg amúgy is… egyszerűen annyira gyönyörűnek találom, hogy muszáj elvinnem vacsorázni. Jobban meg akarom ismerni. Már vagy öt perce loholtam Lauren után, mikor utolértem és elé álltam.

-Lauren! Kérlek, várj! Üljünk be egy kávézóba és beszéljünk egy kicsit! – mosolyogtam rá.

-Figyelj, remélem nem haragszol meg, de még soha életemben nem láttalak, maximum képen! De csak azért, mert a barátnőm rajong értetek. – mondta és újra elindult volna, de megállítottam.

-Éppen ezért! Ismerjük meg egy kicsit egymást!

-Haza kellene mennem… - mondta halkan, de félbeszakítottam.

-Én fizetek! – vigyorogtam rá.

-Nem szállsz le rólam addig, ameddig el nem megyek veled valahova… igazam van? – sóhajtott mosolyogva.

-Pontosan! Na, hova menjünk? – kérdeztem nevetve.

-Nekem mindegy, csak a közelben legyen, vagy hívj egy taxit. – nevetett és elindult előttem.

Nevetve indultam utána, aztán amikor mellé értem feltartottam a kezemet, hogy bele tudjon karolni. Nevetve karolt belém és elindultunk a kedvenc kávézójába. Leültünk és rendeltünk. Mind ketten jegeskávét kértünk. Mosolyogva szürcsölgettem, miközben ő mesélt nekem magáról. Mikor már kifogyott az ötletekből, egy kicsit hosszabb csönd után megszólalt.

-Mit nem mondtam még el? – kérdezte mosolyogva.

-Őőő… nem tudom. Hány éves vagy? – kérdeztem nevetve.

-Huszonhat. – mondta halkan.

-Tényleg? Akkor nem is nagy a korkülönbség! – néztem rá vigyorogva. – Én amúgy huszonnyolc vagyok.

-Várj egy kicsit… Mihez nem is nagy a korkülönbség? – kérdezte meglepődve.

-Semmihez, semmihez! – mondtam rákvörös fejjel… még csak most esett le, hogy mit mondtam.

-Aranyos vagy meg minden, de még csak ma ismertük meg egymást. És még szinte semmit sem tudunk egymásról. Meg ahogy magamat ismerem, nem lenne hosszú kapcsolat… - mondta halkan és közben a szemembe nézett.

-Tudom, nem is értem, hogy mi ütött belém. Csak kicsúszott a számon… Tudod, te annyira szép vagy, és tudom, hogy egyáltalán nem illünk össze, de legalább barátok lehetnénk? – kérdeztem őszinte válasz várva.

Láttam, hogy nagyon elgondolkozik, emiatt kicsit szomorú is lettem… „Ilyen nagydolgot kértem?” – kérdeztem magamban. Amikor már vagy két perce senki sem szólalt meg, még szomorúbb lettem. Minden egyes másodperc egy órának tűnt abban a feszült csöndben.

-Felőlem… de te, ha jól tudom nem is itt laksz… meg most turnéztok. És akkor mikor találkoznánk? Mert ha kéthavonta egy-két órára leülünk beszélgetni, az nem ér semmit… Mert a barátság nálam úgy működik, hogy minimum kéthetente találkozunk… - mondta őszintén.

Nem éreztem a beszédstílusában semmi olyat, mint amikor valaki kerülni akar valakit. Bólintottam, majd gondolkozni kezdtem. Hogy találkozhatnék vele a lehető legtöbbet, ha kocsival majdnem öt órára lakunk egymástól?

-Tudod mit? – kérdeztem végül. –Tudom, hogy nemet fogsz mondani, de… mi lenne, ha eljönnél velünk meg a barátnőddel a turnéra?

-Megőrültél? – kérdezte majdhogynem hisztérikusan. – Nem mondom még egyszer, de szerintem te is tudod… ma találkoztunk először, meg amúgy is… Egy, hol aludnánk? Kettő, ne haragudj, de nem rajongok a bandátokért; három, nem hiszem, hogy Andy vagy ki belemenne… - mondta ezeket a mondatokat már nyugodtabban.

-Te aludnál az én helyemen, én aludnék a kanapén, a barátnőd meg gondolom, majd megoldja. Andy miatt meg ne aggódj. Nem hiszem, hogy lenne ellene kifogása. – mosolyogtam rá.

-Persze, majd kitúrlak a helyedről… - mosolygott rám halványa. – Köszönöm az ajánlatot, de még át kell gondolnom…

-Rendben. De gyorsan gondold át, mert holnap estefelé már indulunk. – vigyorogtam rá.

Mosolyogva bólintott, majd egy kis beszélgetés után haza indult. Vagyis indultunk, mert addig nem hagytam békén, ameddig nem kísérhettem haza. A háza előtt megálltam, majd megöleltem köszönés képen. Ő az arcomra nyomott egy puszit, majd halkan nevetve bement a házba. A fellegekben jártam, a szívem a torkomban dobogott. Visszaindultam a fiúkhoz, akik addigra már teljesen szétidegeskedték a fejüket. Nem is értem, hogy miért, mivel csak holnap este indulunk… Amikor oda értem Jake rögtön lerohant.

-Hol a francba voltál? – kérdezte ingerültebben a szokottnál.

-Lauren-nel voltam egy kávézóban. Mert? – néztem rá furcsán.

-És miért nem szóltál, hogy elmész? – kérdezte Andy.

-Szóltam, és nem vagyok gyerek, hogy engedélyt kérjek arra, hogy elmenjek valahova! – mondtam idegesen és bementem a buszba.

Benn lefeküdtem a fekvőhelyemre és a függönyt elhúzva néztem a „plafont”. Közben azon gondolkoztam, hogy vajon Lauren mit fog mondani az ajánlatomra. Nagy esélyét látom annak, hogy nemet fog mondani, de reménykedem benne, hogy jobban megismerhetem. Ahogy így elvoltam a gondolataimmal, megcsörrent a telefonom. Azonnal felkaptam, és megnéztem a kijelzőt. Lauren!